Gróf Széchényi Ferenc (Fertőszéplak, 1754. április 28. – Bécs, 1820. december 13.) – Széchenyi István atyja –, kora egyik leggazdagabb főura és legjelentősebb államférfija, nemzeti könyvtárunk megalapítója, a magyarországi kultúra egyik legbőkezűbb mecénása volt a 18. század végétől kezdve: mecenatúrája átfogta a korabeli tudományos és irodalmi életet, s neki köszönhetjük a magyarországi művelődés első nyilvános, nemzeti közgyűjteményének, a mai Országos Széchényi Könyvtárnak megalapítását.
Széchényi Ferenc a 17. századtól felemelkedő és 1697-ben grófi rangra emelt családból két olyan nagy formátumú előddel büszkélkedhet, mint Széchényi György esztergomi érsek (1592–1695), aki bőkezű adakozó volt, konviktusokat, iskolákat alapított, szerzetesrendeket támogatott, s az inkább politikai hagyatékkal rendelkező Széchényi Pál kalocsai érsek (1642–1710), aki 1704-ben az uralkodó megbízásából munkálkodott a Rákóczi Ferenccel való békekötésen. Az ő szellemi örökségük egyértelműen megmutatkozik a család negyedik nemzetségébe tartozó Ferencben.
Neveltetésében korán elhalt atyja, Széchényi Zsigmond mellett elsősorban édesanyja, az 1723-ban grófi rangot elnyert családból származó, csak magyarul tudó gróf Cziráky Mária játszott fontos szerepet. A Széchényi család 18. századi fejlődésében a Habsburg-hű, aulikus szellem együtt járt azzal a pozitívummal, hogy az európai kultúra új áramlatait követő magyarországi mágnáscsaládoktól eltérően megőrizte tősgyökeres népi-nemzeti kultúráját s ennek legfőbb velejáróját, a magyar nyelvet.
A 18 éves gróf szellemi fejlődésében meghatározó volt a bécsi Theresianumban töltött időszak. Az 1746-ban a nemesi származású ifjak számára létrehozott, jezsuita alapítású intézményben nevelték a felvilágosult abszolutizmus birodalmi apparátusa számára a felkészült, jó szaktudással rendelkező tisztségviselőket. Széchényi jogi, politikai és államtudományi tanulmányai mellett itt tökéletesítette magyartudását is, hisz az intézményben az anyanyelvi oktatásra is nagy súlyt fektettek. Kiváló tanárai közé tartozott a jezsuita Michael Denis atya (1729–1800), a kor nagy tekintélyű könyvtári szakembere, aki a korszerű könyv- és könyvtárismeretet oktatta, és a bibliográfia titkaiba avatta be a fiatal grófot. Ezenkívül rendelkezésére állt a Theresianum régi ritkaságokban is bővelkedő könyvtára, továbbá nagy hatást gyakorolhatott rá a császárváros udvari könyvtára, a Hofbibliothek, amelynek gazdag gyűjteményében találkozott először az ott őrzött corvinákkal és más ritka hungarikumokkal.
Ebből az intézményből kerültek ki Széchényi Ferenc mellett olyan műgyűjtők és könyvtáralapítók, mint gróf Apponyi Antal és Batthyány Ignác, vagy olyan irodalompártolók, mint báró Podmaniczky József és Prónay László. Az itt elsajátított felvilágosult elvek a közjó szolgálatát tűzték ki célul, s ennek megfelelően Széchényi – legalábbis eleinte – teljes elkötelezettséggel állt a jozefinizmus szolgálatába. Mária Terézia alatt elindult hivatali pályája II. József uralkodásának második felében jutott el a jozefinista politikával való teljes meghasonlásig.
Széchényi Ferenc 1774-ben, fivére, József halála után örökölte a családi birtokokat, s Festetics Juliannával, Festetics György húgával 1777-ben kötött házassága révén tovább gyarapította azt. Kezdettől fogva nagy gondot fordított az elődöktől átvett horpácsi kastélyban található könyvtárra. A családi bibliotéka rendezésével és további gondozásával először Hajnóczy Józsefet (1757–1795), az 1779 elején szolgálatába lépő fiatal ügyvédet bízta meg, akit 1795-ben a Martinovics-szövetkezésben való részvételéért halálra ítéltek. Hajnóczy a család jogi és pénzügyeit, valamint a gróf széles körű hazai és külföldi levelezését intézte, rendezte könyvtárát és levéltárát, elkészítette könyvgyűjteményének első katalógusát.
Széchényit hivatali pályája kezdetén, kőszegi kerületi táblabíróként kortársai már ismert irodalompártolóként tartották számon. A szó mai értelmében véve igazi „kulturális menedzser” volt, aki felismerte és támogatta a tehetségeket és az olyan ügyeket (társaságokat, kiadói vállalkozásokat stb.), amelyek a korabeli magyarországi művelődést szolgálták. Pártfogoltjai között ebben az időben ott találjuk többek között Csokonai Vitéz Mihályt, Pálóczi Horváth Ádámot, Révai Miklóst, Tessedik Sámuelt, Vályi Andrást, Korabinszky János Mátyást.
Széchényi Ferenc, mint a magyarországi politikai elit és értelmiség jó része, kezdetben teljes elkötelezettséggel támogatta II. József reformpolitikáját. Amikor azonban a császár 1783-ban kinevezte horvát-szlavón bánsági helytartóvá, a magyar társadalomban már nyilvánvaló volt az ellenállás az uralkodó rendeleteivel szemben, s a gróf maga is érezte, hogy kényszerhelyzetben van. Vonakodva vállalta el 1785-ben Zágráb vármegye főispáni hivatalát és a pécsi kerületi biztosságot, amely egyben a kerületekhez tartozó vármegyék főispáni helytartói tisztjét is jelentette; mindezt a vármegyék megszüntetése idején, amikor az uralkodó – szakítva a magyar alkotmányosság elvével – az országot tíz közigazgatási kerületre osztotta. Széchényi Bécsben hivataltársaival együtt megkísérelte, hogy a magyar alkotmányos intézményeket legalább részben megmentsék: hivatali esküjüket a hazai törvények értelmében kívánták letenni, s a megyei gyűlések jogkörét, vagyis a „magyar alkotmány lelkét” fönntartani. Az uralkodó határozott rendelkezésére azonban 1785 márciusában mint zágrábi kerületi biztos letette hivatali esküjét, majd pécsi kerületi biztosként Somogy, Baranya, Verőce és Szerém vármegyék adminisztrátora lett. 1786-ra feloldhatatlan ellentétbe került benne a kormányzati hivatal és a magyar nemzeti érdek képviselete, betegségre hivatkozva lemondott tisztségeiről, s hosszabb európai utazásra indult, feleségével és titkárával Csehországon, Németországon és Németalföldön át Angliába. Az út élményeiről Széchényi saját kezű, német nyelvű, terjedelmes útinaplója tudósít; elsősorban az országok politikai berendezkedését és gazdaságát tanulmányozta, de éppoly érdeklődéssel fordult a művelődés intézményei felé, könyvtárakat, akadémiákat, múzeumokat keresett fel, neves tudósokkal, egyetemi tanárokkal, művészetpártoló főurakkal került személyes ismeretségbe. Széchényi Ferenc a nyugat-európai út során szerzett tapasztalatai birtokában szembesült igazán Magyarország valós helyzetével. Ennek hatására fogalmazódott meg benne a mindennél erősebb elhatározás, hogy őseitől örökölt hatalmas vagyonával és közéleti-politikai befolyásával hazáját a politikai reformok mellett mindenekelőtt annak szellemi-kulturális felemelésével kívánja szolgálni.
Hazatérése után néhány évig a politikai színtértől távolabb elsősorban a kulturális mecenatúrának élt, könyvgyűjtéssel, magánkönyvtára gyarapításával foglalkozott. Fontos könyvek fordítását és kiadását támogatta, pl. 1786-ban Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész német nyelvű, a magyarországi parasztság helyzetét tárgyaló könyvét magyarra fordíttatta és kiadatta A’ paraszt ember Magyar országban címmel, továbbá hozzájárult Korabinszky János Mátyás német nyelvű lexikonja és Vályi András Magyar országnak leírása című, a korabeli települések átfogó topográfiai leírását adó könyvének megjelenéséhez. Széchényi pesti háza a mágnások és a kor jeles literátusainak találkozóhelye volt, itt körvonalazódtak az első magyarországi tudós társaság tervei Révai Miklós tervezete nyomán. Széchényi egyik legfontosabb munkatársa és tanácsadója tudományos és könyvtári ügyekben Kovachich Márton György (1744–1821) volt, a neves forráskutató, aki elsőként használta és kutatta a cenki családi magánkönyvtárat.
Széchényi Ferenc az 1790–91-es országgyűlésen tért vissza a politikai közéletbe, amikor a magyar rendek a II. József alatt elvesztett nemzeti-rendi államiság visszaállítását követelték az új uralkodó, II. Lipót által összehívott országgyűlésen, s politikai jelenlétüket a közélet minden fontosabb területén vissza akarták állítani, egyszersmind a magyar nyelv és a tudomány ügye is napirendre került. A nemzeti eszme feléledése Széchényit is magával ragadta, bár nem azonosult teljesen a rendi-nemesi mozgalom célkitűzéseivel. Elveit és az országgyűlési bizottságoknak szóló gyakorlati javaslatait a Pártatlan gondolatok az 1790-es országgyűlésről című, német nyelvű írásában foglalta össze, amelyben addigi hivatali tapasztalatai és a nyugat-európai út tanulságai összegződtek.
Az 1795. évi magyarországi jakobinusszövetkezés, majd annak elfojtása – amelyben korábbi titkára, Hajnóczy József is részt vett, s a Vérmezőn őt is kivégezték – közelről érintette és megrendítette Széchényit; magas hivatalai és a családi tradícióból következő aulikusság, a francia forradalom eseményei és a magyarországi jakobinusmozgalom végkifejlete politikai elveit a konzervativizmus irányába mozdították el. Hivatali pályája a 90-es évek végén töretlenül ívelt felfelé: 1798-ban Somogy vármegye főispánja, 1799-ben a hétszemélyes tábla elnöke, majd királyi főkamarásmester és helyettes országbíró lett.
Az 1790-es évek közepétől formálódott meg Széchényiben a könyvgyűjtés nemzeti eszméje, amelyben fontos inspirációt jelentett számára a prágai könyvtárigazgató, Karel Rafael Ungar példája, aki ebben az időben kezdte meg a hazai és külföldi bohemikumok összegyűjtését és összeírását. Addig összegyűjtött magánkönyvtárát tudatosan hungarikagyűjteménnyé kezdte továbbfejleszteni, s ennek érdekében kialakította az ún. legteljesebb hungarikagyűjtés elvét: a Magyar Királyság területén (Erdélyt és Horvátországot is beleértve) élő és alkotó bármely szerzőtől származó bármely nyomdatermék, valamint a külföldön megjelenő bármely nyelvű, Magyarországot és a magyarságot érintő kiadvány megszerzése. Ehhez a nagyszabású gyűjtőmunkához könyvkereskedők mellett a magyarországi értelmiség legjavát, írók, tudósok, egyházi emberek széles körét vonta be, s levelezés útján egy valóságos könyvgyűjtői hálózatot alakított ki maga körül. Nagy számban vásárolt könyvet külföldön is; neves bécsi, lipcsei, nürnbergi kereskedők, antikváriusok lettek szállítói.
Széchényi felismerte, hogy az általa összegyűjtött könyvanyag úgy őrizhető meg, úgy válik igazán jelentős értékké a magyarországi tudományosság számára, ha rendszerezi azt, és kiadja nyomtatott katalógusát. A saját költségén 1799–1800-ban nyomtatásban megjelentetett Catalogus Bibliothecae Hungaricae három kötete első ízben foglalta össze a Magyarországon kiadott nyomtatványok és a magyar nyelvű, illetve magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok megközelítő teljességét. Széchényi tudta, hogy a nyomtatott katalógusok a legjobb hírvivői a könyvtárnak, ezért azokat egy latin nyelvű levél kíséretében tiszteletpéldányként küldte szét hazai íróknak, tudósoknak, közéleti és egyházi embereknek, vármegyéknek, városoknak, valamint neves külföldi tudósoknak, könyvtáraknak, akadémiáknak, s így adta tudtul Magyarország nemzeti könyvtárának megalapítását. Azt kérte a megajándékozottaktól, hogy saját kezű levélben értesítsék őt az adomány kézhezvételéről. Ezzel Széchényi nagyon tudatosan az alapítás korabeli társadalmi visszhangját kívánta felmérni és dokumentálni, s a beérkező közel hétszáz köszönőlevelet gondosan megőrizte az országos könyvtár kézirattárában és a családi levéltárban.
A társadalmi fogadtatás, a kortársak véleménye egyértelműen jelezte, hogy a Széchényi által megalapított országos könyvtárban Mátyás egykori Corvina könyvtárának újjáéledését látták, s mindkettőt az önálló Magyar Királyság, a nemzeti identitás jelképének tartották. Széchényi az egész nemzetnek, illetve a Magyar Királyság területén élő valamennyi nemzetiségnek hozta létre a „Bibliotheca Ungarica”-t nemzeti, felekezeti, társadalmi különbség nélkül „a soknemzetiségű és soknyelvű közös haza dicsőségére” – amint egy korabeli levélíró fogalmaz. Könyvtáradományozási szándékát I. Ferencnek felségfolyamodvány formájában, 1802 márciusában nyújtotta be. A király 1802. június 23-án kibocsátott határozata jóváhagyta a felajánlást. Széchényi 1802. november 25-én adta be az alapítólevelet az udvari kancelláriához, s a 26-án keltezett királyi oklevél azt minden pontjában jóváhagyta. Ezzel létre jött a Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris, más néven a Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényiana, azaz a Széchényi Országos Magyar Könyvtár. Az alapító okiratban a gróf kinyilvánította, hogy a Magyar Királyságra (Hungaria) vonatkozó nyomtatott művekből, kéziratokból, térképekből, metszetekből és pénzérmékből álló magángyűjteményét hazájának és annak összes nemzetiségéhez tartozó lakosai hasznára és javára mindörökre és visszavonhatatlanul adományozza. Széchényi az ország nádorának, József főhercegnek fennhatósága alá helyezte a könyvtárat, amely 1802. december 28-án megkapta a bécsi magyar udvari kancelláriától a kötelespéldányjogot. A könyvgyűjtemény 1803-ban került fel a cenki kastélyból Pestre, ahol kezdetben az egykori pálos kolostorban helyezték el, és ugyanebben az évben meg is nyílt a nagyközönség előtt. Széchényit az alapítást követően, annak külföldi visszhangja nyomán számos jelentős tudományos és művészeti társaság, többek között a göttingeni, a jénai és a varsói tudós társaság és az osztrák művészeti akadémia választotta tagjává. Itthoni királyi elismerésként 1808-ban az Aranygyapjas-rend lovagja lett.
Széchényi magánadományozását az országgyűlés 1807-ben foglalta törvénybe, a XXIV. cikkely megerősítette az intézmény nemzeti tulajdonba vételét, egyszersmind kimondta, hogy ez az adományozás egy Nemzeti Múzeum felállításának a jogalapját is képezi; ezt követően született meg az 1808. évi VIII. törvény, amely kimondta a Magyar Nemzeti Múzeum alapítását. Jóval később, 1847-ben, az új múzeumi palota elkészülésekor került a könyvtár ebbe az épületbe.
1808-ban, amikor I. Ferenc abszolutista kormányzása következtében a magyar alkotmány veszélybe került, Széchényi alkotmánytervezetet készített az osztrák monarchia országai számára, amelyben a magyar alkotmány és a birodalmi egység érdekeit kísérelte meg egyesíteni. 1811 után – egyre romló egészségi állapota miatt is – végleg visszavonult hivatalaitól, bécsi házában az utolsó években a redemptorista Clemens Hofbauer hatására katolikus kör formálódott körülötte. Ekkor keletkezett A korszellemről címet viselő utolsó, kéziratban maradt írása az egyetemes katolicizmus és a politikai konzervativizmus jegyében.
A mindvégig udvarhű (aulikus), egyszersmind mindig a nemzeti érdekeket szem előtt tartó, ugyanakkor a radikális nemzeti iránytól elforduló Széchényi Ferenc politikusként fokozatosan elszigetelődött. Elkötelezett kultúrapártolásával és a nemzet első közgyűjteményének létrehozásával azonban méltóképpen tartjuk őt nemzeti múltunk egyik legkiemelkedőbb alakjának. Széchényi Ferenc és Széchenyi István életműve elválaszthatatlan egymástól: államférfiként és mecénásként a legnagyobb magyar viszi tovább az apai örökséget.
dr. Deák Eszter,
az OSZK Régi Nyomtatványok Tára munkatársa